MIR-TUS Irodalmi folyóirat 2021. december 4.





MIR-TUS Irodalmi folyóirat 

2021. december 4.




VERS - ELSŐ KÖZLÉS 





GYENGE ILDIKÓ 






A belső szoba



Menj át a belső szobádba,

Söpörd le, mit ellepett por,

Örök gyermekkor csodája

Felszabadult lélek, nincs kor.



Falakon őseid árnya,

Időtlenség van a létbe, 

Tovaszáll lelked magánya,

Összeér eleje-vége.



Számnélküli óra a falon,

Érzed, hogy csitul a lárma,

Ítéleted hagyd a fogason,

Csak Most van, az is csak játszva!



Kandallóba dobd be dühöd,

égesd el a haragodat,

Boldogságod ezzel szülöd,

Vedd le foszlott kabátodat.



Találd az elvesztett Hited,

Valamelyik fiókban meg!

Add, kit fázni látott szemed,

Szekrényből kiakasztott inged. 



Főzz teát, bele jókedvet,

Édesítsd meg türelemmel, 

A benned élő gyermeket, 

Ölelgesd meg szeretettel.



Végül pihenj meg székeden,

Asztalodon abrosz-hála, 

Eltűnődve a léteden, 

A szeretet nyugalmával.





ZAKAR MÓNIKA 






A tanú

 


Tanú vagyok. Egy a sok közül.

Eszelős mosolyok követnek…

Hiába - ha józan ész kísér -,

biz veszélyes napok jöhetnek.

 


Nem lesz elég a jóból - mint most -,

és a Földön nem lesz annyi szent.

Nem lesz kötszer és nem lesz gyógyír

reparálni a sebet ott bent.

 


Kivágnak belőlünk valamit:

egy kart, a nyelvem, talán veséd…

lényeg, hogy egy csonka testtel már

könnyebben veszed a csúf mesét.

 


Kiszolgáltatott vagy, szegény Te!

Fájok is magamnak, míg nézlek.

Nem különbözünk ám, csak a lét…

csak abból vagy egy másik részlet.

 


Tanú vagyok. Egy a sok közül.

Eszelős mosolyok követnek.

Hiába – ha józan ész kísér -,

biz veszélyes napok jöhetnek!





ASBÓTH ANNA 






Mozdulat



Szárnyat bont a madár. Lendületén opál

áramlat fakad. Örvénye lehelletén

hajlik lágyan az ág. Fák sora táncra kész.

Minden mozdulat ismerős.





R. HORVÁTH SÁNDOR 






Visszhab



Nézem a semmit, el, hogyan árad,

dadogás ontja ki a nagy számat.



Hiába érnek még messzeségek,

ha kezeink már össze sem érnek.



Gázolok egyre végig a húgyban,

bőröm alatt még ízletes hús van.



Csak ártó, mi árthat a világnak,

vírusa lett a szívnek a bánat.



Fürdetem némán magam e korban,

visszhabzik rám egy új holnap holtan.





VASKÓ ÁGI 






Téli szonáta 



Őszi csodának - csipkebokornak hullik a vére,

elcsorog immár hajnali dérrel nyári reménye.

Téli szonátát játszik a fákon - szél fagyos ujja,

kerti virágtól lopja az álmát újra meg újra.





VERCSEK GYÖRGYI 






Időtlenség



Semmi sem változik.

Toporog, hezitál a lét.

A várakozás fárasztó,

az áhítozás felesleges.

Egyre szűnik a tér,

az időtlenség elmélete 

csak gondolat-foszlány.

kaján vigyorral

búcsúzik a múlt, 

már semmi sincsen... 

lassan és csendben

porlad el minden...




HORVÁTH-TÓTH ÉVA 






Bent a fény



A fák pőre vállaira

szűzi csipkét varr a fagy,

az őszi lomb hervadt avar,

ropog a talpak alatt,



mint ügyes takács a vásznat,

hószín csendet sző a tél,

a hideg szél fel-felkapja,

s teregeti szerteszét,



fent frissen tömött vánkosok

a meghízott fellegek,

mint puha parány sóhajok

zsongva szállnak a pelyhek,



illanó fehér pilinkél

a rőt kémények felett,

égre füst ered, bent a fény,

és az otthon melege,



a gyermekkacaj csilingel

mint kristálypohár széle,

a házba hála, szívekbe

beköltözik a béke.





SZILÁGYI FERENC HUBART 






Renyhe tél



Bohém nyarunk zokogva bújt az őszbe.

Ki Vesta hű kegyén hever ma, boldog;

a föld felett kacagva, kergetőzve

mulatnak égi csintalan koboldok.

 


A hajnalokra zord derek tapadnak.

Közöny ködébe lépve, szédelegve

silány füvekre kedve múlt a vadnak,

gyökér alá odút kotort a medve.

 


A nyári vágyaink, ha nem csitulnak,

fohászt a láztiporta szív dorombol,

s a néma percek vért csepegve múlnak,

az éj szelíd nyugalmat oszt koromból.

 


Tavaszra vársz, ameddig elvetél

az árva és havatlan, renyhe tél.





ANDRÁSSY RÉKA 






Sziget



Tenyerem sziget. Csend lakja.

Aranyló, meleg homok a partja.

Ujjaim között folyók tekeregnek.

Zöld tükröt tartanak az egeknek.

Kusza vonalak útjain szél poroz,

egy- egy kósza emléket eloroz.

Arcod dombokba, hajlatokba bújva

feldereng szigetemen újra meg újra.

Elhord itt az idő mindent, szél a homokot.

De tenyerem hűen őrzi állad ívét, tarkód, homlokod....





PELESZ ALEXANDRA 






Úgy hiányzik



Ott! Igen ott, azon a fán

a Mennybe felmászhatok talán?

Hogy öleljem egyszer 

azt a nőt, az őserőt, 

mert úgy hiányzik… úgy hiányzik

minden szó, minden békét simító

úgy hiányzik a dunyha

ami alatt az álom igaz volt

amibe most is belebújna 

velünk az éj… a csillagok,

amikhez az a fa! Igen, az a fa ott!

Pont felér…



Mondd! Ha most nagyon akarok,

Őhozzá a Mennybe felmászhatok?





ÉLES ANETT 






Az utolsó levél



Csak bámulom a markomban nyújtózó nyár sóhaját érett gyümölcsbe zárva,

madárszárny lebben mustszínű fákra,

míg andalog a csend.



Pókhálón szellő hintázik csintalan;

kacéran az érett hölgy hajába túr,

lomb zörren - sápatag -, aztán elpirul

egy levél odafent.



Majd kecsesen hull alá a rozsdaszín.

Bimbót hozó ifjúság emléke száll,

sorsát elfogadva búcsúzik a nyár,

és utolsót üzen.



Így halunk mind. A szívben még szerelem,

és illatos tavaszok dobbanása;

mikor lehull az utolsó levél is,

Isten kegyelme rápillant a fákra,

s lelkünk megpihen.





MAGLAI BARNABÁS 






80



Talán nyolc perc: megszülettél

Nyolc óra lehetett míg 

A távirat megérkezett

Addigra elmúlt a fájdalom 

Anyád ölébe vett



Fogadd el 

És még oly sokáig

Siessünk egymás mellett

Nem kell még köszöntsük

Azt a szép Fejedelmet



/K.Gy. születésnapjára/





MAJOR PETRA 






Töredék



...hiszem, hogy a messzeségből

lépteimet ma is őrzi,

s hogy a kezem kezévé válik,

ha lekvárt készülök főzni,



a derűm meg a nagyapámé,

mikor drótra ül az első fecske,

hiányzóim sokan vannak,

halottam az nincsen egy se.



Töredék (2)



Egyszer suttog, máskor ordít,

borult égre napot lódít,

dudorászik, mikor sírnék,

cipeli, mit én nem bírnék…



Töredék (3)



Ha közelebb jössz, elmesélem,

milyen átkot törsz meg éppen,

hogy olvadásom hány év jege,

isten tudja, megérted-e.



Töredék (4)



Óvóhelyed vagyok,

ki tudja, egy sem érti,

hogy emlékem az emlékedet

kitől, mitől félti.



Töredék (5)



Őszi reggel jön majd értem,

nem kopog és nem köszön,

végignézi szótlanul,

hogy elmerengve öltözöm,

autóba tesz, nem kér számon,

nem tiltja a könnyeket,

dudorászni kezd valamit:

rám bontja a kék eget.



Töredék (6)



…hagyd most az istent

csak valld meg a falaknak,

hányszor ígértél békét

magadnak!



Töredék (7)



Minden szót,

mi szádból s számból

lágy kezébe hullt,

édes, vásott

gyermekeként

ringat el a múlt. 



Töredék (8)



Valami változik itt belül,

és a tudat, mint egy búvár,

a mélybe alámerül, 

hogy felhozza a titkot

- légszomja van itt-ott. 



Töredék (9)



Pontok, vesszők nélkül,

hosszú mondat szalad,

s egy szótaggal a célja előtt

betűire szakad.






VIRÁG ESZMI






Árnyalakok árnyélete



Kialudnálak

magamból végre végleg

hogy álmodhassak



valami újat szépet tisztát 

hófehéret; - ne vakon lássak



mit eddig láttam

fals látszatkép volt csupán

hullott falevél



nem vettem észre hol te voltál

hol pedig én - a denevér



lelkeink fagya 

tüzelte fel értelmünk

nem is éreztünk



csak lélekgondoztunk, öntöztünk

héthatáron - mi - gazok, temettünk



fátyolok rongya

a vágy és a szeretet

szétfolyt képzelet



így történt az hogy két ember

szeretet nélkül szeretett.





H. GÁBOR ERZSÉBET 






Isteni szerelem



Zeusz, Lédát, mélán nézte,

sóhajtozott elemésztve,

– enyém leszel úgy is! - mondta,

míg a tervét kigondolta.



Hattyútestet öltött csellel,

tudván, Léda, minden reggel

fürdőt vesz a langyos tóban,

vérpezsdítő asszonypózban.



Zeusz, égő férfivágyban

átfonta az asszonyt lágyan,

s testük lázas szenvedélyben

egyesült a lenge szélben.



Megfogant a hattyú magja,

Isten lett a „fattyúk” atyja,

s kettő égi gyermekének

Zeusz adott öröklétet.






(A verset, Zsidákovics Mihály:

 Léda c. festménye ihlette.)





TÓTH ANDREA ~ REA 






Amikor jöttél



amikor jöttél hanyagul 

ledobott kabátod alá

gyűrtem a szavakat

és a boldogság kökényszemű

madarát engedtem hátamra ülni

hajamat kibontva hagytam 

válladon hogy szélnek dőlve

lobogjon a kétségekkel

teli másnapon hullámokon

amikor hozzám léptél

nem volt a kezedben sarló

sem váltás csak a szíved

mely enyémbe égett s azóta 

egy dobbanás éltet két emberi létet





VERNYIK LÁSZLÓ 






December három...



Már este volt, s Te kenyérért siettél.

A lakásajtón a kilincs utánad kapott.

Téli hideg járt, s Te nem ettél, csak mentél

a sínekig, mint eleven halott.-Kopott

kabátodon járt át a szél, lopott

mosolyod még lencse végre kapva...

S a következő kép...Egy cafat hús fekszik

rongyosan, holtan és vérbefagyva.

A vas tette a dolgát. A lágyszövet szakad.

Tolató vonatok nem mérlegelnek.

És jóságos szentek sem énekelnek

mozdonyoknak acél kereke alatt.

-Tudod-e hogy irigyellek Téged?

Bár fájt, de, könnyű volt halálod!

Ma nem tűzzel, nem vassal

ölik meg a tehetséget!

A "szörnyethalni"-itt ma már nem átok!

Ma hájfejek, felpuffadt hassal terelik a népet

vágóhidakra, és- mivel a vértől undorodnak-

a kivégzés vértelen!-Lassú és mérgező halált halunk.

...Lassú és mérgező halált...

Saját ágyunk lesz saját ravatalunk

és annak is, ki a jó oldalra állt.

Tudod, százszor is elgondoltam, mit mondtál volna Te,

a a világháborúban,

ha még láthatott volna a nagy Költő szeme!

Hitler számodra nem népirtó volt...

S bár Thomas Mann európai.

A koncentrációs táborokról nincs fogalmad!

S csak vakítóan nagy, írtó folt

számodra már a hőssé lett római...

Szóval jó halálod volt...Irigyellek!

Magamhoz ölellek, mint apját a gyermek!

Nekem nagy feladatom van...

És, mert vagyok, meg is kell tennem!

De keresem minden percemben,

Attila, hol van?

-Halott! De itt él a szívemben!

Itt él minden decemberemben

minden áprilisomban...

Érzem a zamatát, ha almába harapok,

a számat marja az út széli somban.

Mert igen is, tudd meg, a barátom lennél!

Együtt írnánk,

és együtt sírnánk

a kályha előtt, az áldó melegnél.

Te verset szavalnál,

s én néznék, hallgatnék.

Te ott könyökölnél egy üres asztalnál,

s én a hátsó udvarban gyújtóst hasogatnék...

És azután, ha beléptem én is a házba,

megosztoznék veled e szűk helyen.

Egymásnak szemébe nézve,

állnánk ott gyász-vigyázzba!



Mint két piromán szörnyeteg

mint két tűzből lett angyal.

Én talpad előtt szőnyeget görgetek...

S Te kikacagsz, ha rámrogy

egy üres vacsoraasztal...

Egymás szemébe nézünk,... én kezet nyújtok....

Bólintuk, s mert Te vagy az idősebb

A világot a gyufával fel ma Te gyújtod!



2021.12.01





OROSZVÁRI KATALIN 






Megvagyok, s lám Te is meg...



Hová futunk létezésért, 

az értelem meddig cipel?

És hol kezdődik az érzés, 

ami maszkot már nem visel?



Felpróbálom, de arcomat

teljesen nem takarja el.

Felpróbálod, de igaznak

vélt valód nem mutatja meg.



Próbánk mással csak viszonyít.

Egyszer túl tág az a határ...

máskor meg éppen, hogy szorít.

Nekem fáj most, de visszavág:



neked holnapután majd más.

Magányt hoz zilált életed.

Meddig mehet, ki kit használ? 

Hová bújt el a szeretet?





KAPOCSI ANNAMÁRIA 






Korunk mozsara



Összetörnek, mozsárba raknak,

elmorzsolnak és kiborítanak,

megformálnak, kapsz kezet, lábat,

hogy elfuthass és vadászhassanak,

 


majd összetörnek, faragnak, vágnak,

darabokban puhul az alázat,

porrá őrölve az leszel hamu,

összekeverve száraz őszragú,

 


kifőznek, zöldnek - hazudnak újnak,

kimosnak érződj frissen idomultnak,

kiterítenek száradni s roppan,

valami tegnap ott maradt? nyomban:

 


elkapnak gyorsan, oly láthatatlan,

nem látod mi volt, oson mi van, s hamm,

sehol sem vagy már, nem láthatsz másképp,

mozsár mos, s törik, minden mi vall Rád.





KERECSÉNYI ÉVA 






Éjjeli anzix



Behajolt a tél az ablakon,

a naptárról egy lapot letépett,

a jégen sikló szélvész idő

elfújta az őszt, mint tollpihéket.

 


Fagyos kezét nyújtja az este,

állig felhúzom télikabátom,

puha paplanom orromig ér,

még lepedőm is vacog az ágyon.

 


Gondolat kattan, éjjel ébreszt,

angyal suttog a hűvös homályban,

balzsamos csendben új film pereg,

szövődnek a szálak, ahogy vártam.

 


Suhannak képek, fények, árnyak,

tapogatózom a vaksötétben,

kezem a kapcsoló után kutat,

jó, hogy velem vagy a kedvenc részben.





EGERSZEGI ÉVI 






Lehetsz 



Lehetsz sík, kit eltaposnak

vagy színsemleges szürke egérke,

ha nem engedsz láttatni magadból,

a katedrálnak is van szeszélye.



Bár nem túl jellemes de lehet tetszetős.

Nem úgy, mint a bedrótozott,

vagy savmaratott mögött reszketős,

ki a légytől is mindig ódzkodott.



Lehetsz bárki és bármilyen,

ha szemed magadon fönnakad,

a tükör is minden nap másmilyen,

attól függ, hogy látod önmagad.



Lehetnél reflexiós vagy hőálló,

szavakat hárító s tüzeket,

nem vagyunk más, mint megrepedt

keretbe foglalt üvegek.





LOVASS ADÉL 






Mint megrontott…



Az Élet újabb tanulságot osztott

nekem, s Te, gyönyört őrző gondnok.

Kiver a víz, s már hangodtól borzongok,

nem kell ujjaiddal sem kedélyem, sem a szőrt borzolnod,

de jó szakember lévén az összes erogén-pontot

ismered. Rátapintasz…  Igen, pont ott!

Karodba veszel. Nem is…  Karodba omlok, 

s rá se érve, míg gyertyát gyújtok, vagy pezsgőt bontok,

csókolsz, s te nekem, én neked rontok,

elfelejtem az összes tabut, az összes gondot,

agyam nem ér egy petákot, egy fontot,

elborítják felhőikkel a forró meleg-frontok,

hasunkon hamar izzadtság és egyéb csorg’ ott,

feszül a csukló, tartod a frontot,

összegabalyodott csapzott loboncok,

roppanó térdkalács, csattanó combok,

csiklóhoz verődő ágyékcsontok,

az ütemesen ütő… Igen, pont ott!...

ülőgumókon fékező puha dombok, 

szemem kerekedő, mint megrontott

szűzé, kiben a feltörő tűz égve gátakat rontott, 

Igen, pont ott! Igen pont ott!...



Úgy dobtam neked oda magam, mint kutyáknak a koncot,

s mialatt tövig lenyalják azok a kilökött csontot,

vizslatom magamat, én, kényszerű kórboncnok.

Mindegy már minden. Csak ölelj!

Akaratom szét- és összeomlott.





NOVELLA - ELSŐ KÖZLÉS 




TISZAÚJHELYI ANNA NOA 






A testvér...



A gépe egy melegebb őszi estén érkezett.

A Los Angelesi járat pontos volt, mint az óramű.

A repülőtérről egyenesen a nagypapám lakásába ment.

Letette a bőröndjét a kisszobába és elment az anyukájáért. 

Elvitte az édesanyját oda, ahol ő is gyerekként élt.

Azon a péntek estén megcsörrent a telefonom... és nem kellett sok idő, máris jött értem a taxi.

Ahogy megérkeztem az Üllői útra, minden megváltozott. Csak álltam, lélegzevisszafojtva a hatalmas 3 emeletes bérház kapujában és megelevenedett a múltam.

A nőből kislány lettem, lázadó kamasz, akinek minden nap tanítás után el kellett mennie a 3. emeleti , kopott lépcsőházas nagyapa lakásba és megkapta azt a bizonyos nagyapa rántottát, amiről szinte regélnek az emberek.

Ha nem hazudtam arról, milyen volt aznap az iskolában, és nem tagadtam le, milyen rémes jegyeket szereztem, nagyapa még meg is dícsért.

Az őszinteságet mindig megjutalmazta, így eszem ágában nem volt neki hazudni. 

Szóval, csak álltam, és  beütöttem a kapukódot. 

Semmi nem változott. Ugyanaz az illat, az erős  falak és a tekitélyes kovácsoltvas korlátok, hosszú lépcsők az emeletek közt, mintha egy komor  kastélyban lennék. 

Felértem a 3. emeletre. Ahogy végigmentem a keskeny folyosón, láttam magam előtt, ahogy nagyapa majd bordó köntösben kijön elém az ajtóba.

Vártam, ahogy megsimogatja lázadó fejem búbját.

...és vártam, ahogy megölel. 

De az ajtó csukva volt. 

Hangulatos fény szűrődött ki az üveg ablakos bejárati ajtón át.

Bekopogtam.

A szivem kalapált. 

Tudtam, hogy az ajtó  ki fog nyílni. 

És ott fog állni valaki.

Valaki, aki nagyon hasonlít nagyapára. Az én drága öcsém, Zsolti.

Zsolti, akit 12 éve nem láttam. 

Zsolti, akiről a fiamat is elneveztem. 

És megszólalt egy erős hang..." gyere be Pannikám, nyitva van ".

Nyitva...ahogy a szívünk is egymásra, s a távolság sem tud közénk éket verni, ahogy a változatlan állandóság egybeolvasztott minket 52 éve.

Azóta ismerem. Azóta szeretem. 

Ahogy megölelt....megdermedt minden, ami kívül a világban mozgásban volt, megszűnt minden zaj és csak a szeretet maradt.

A tapintható, tiszta, kedves testvéri szeretet.

Nem változott . Ez soha nem változik.

Sokáig álltunk így. 

Talán csak a lakás változott  és az is csak  annyiban, hogy a konyha kisebb lett és le lett választva belőle egy rész, amiből fürdőszobát csináltak.

Nagypapa 1986 telén halt meg, egy hűvös, februári napon.

De nagyapa, mégis itt maradt.

A bútorokban, a régi zongorában, a festményeken a falon, minden kis tárgyban,  az ajtófélfában.

Csak ültem és beszívtam a szoba és az alkov illatát. 

Hirtelen nem vágytam semmire. 

Amikor leültem a régi asztal mellé, ahol nagyapával tanultunk, megrohanták szívemet a szavak, azt se tudtam, melyiket mondjam először.

Ilyen az, ha valaki mindent akar és mégsem.

Mert minden ott van.

Ottragadt minden az atmoszférában, a lichthof ablakában, a tűzfalon, a szomszéd Rózsika néni ablakában...és mindta azt vártam volna, hogy egyszercsak kikönyököl azon az ablakon és mosolyogva, ahogy 40 éve is, megszólít engem.

Néztem testvérem szépen ívelt szemöldökét, tiszta tekintetét, és a derűt, amit édesapámból is megőriztem.

Láttam, hogy boldog, látta, hogy én is az vagyok.

Los Angeles messze van.

Hiába szoktuk meg, hogy messze vagyunk, a szívünknek ezt nem lehet elmagyarázni. 

És nem is kell.

Ezen a novemberi napon nekem eltörtek a fájó pillanatok...és már azt éreztem, nem is olyan nagyon szomorú ez az egész. 

Talán nagyapa is ott volt valahol velünk...talán nem.

De azt érzem, volt ott valami varázslatos.

Ha más nem, hát a mi kettőnk összekapaszkodott szíve.

Ha nagyapa látta, mi történik ott...akkor most végre megnyugodhat. 

Az otthona mindig a szeretet menedéke volt.

Most is az volt.

Ennek a történetnek még nincs vége....nem is  lesz, és sosem volt eleje.

Az Üllői úti nagyapa lakása az idők kezdete óta ott van...talán nem is építették....talán csak egy mesebeli kunyhó...talán nem is létezik.

Vannak dolgok, amikről nem lehet csak úgy simán mesélni...csak az értheti, aki ott járt.

És aki ott járt, annak áldás van az életén. 





VÁRHEGYI ISTVÁN 






Karácsonyi elmélkedés



Advent négy hetében az utcákon sétálva elnézegetem az ablakokba elhelyezett karácsonyváró fényeket és elképzelem, milyen lehet az ablak mögött élő család ünnepre készülése? Miként öltöztetik díszbe lelküket és lakhelyüket? Egyáltalán van-e még igény a várakozásra és az áhítatra? Adventi képzeletjátékom hasonlóan működik, mint amiket a tömegközlekedéskor játszom. 

 


Elnézegetve az embereket, sorstörténeteket aggatok rájuk. Nem tudom próbáltak-e már felruházni vadidegen embereket életutakkal és kitalálni az öltözékük, az olvasmányuk és jellegzetes mozdulataik alapján, hogy mi lehet a foglalkozásuk vagy a kedvenc időtöltésük. Fantasztikusan izgalmas játék, két dologra kell nagyon odafigyelni. Az egyik, hogy véletlenül tovább ne utazzunk. A másik, hogy a vizsgált személy félre ne értse a bámészkodásunkat. 

Az ablakokon is csak annyi ideig szabad belesni, amíg elsétálunk mellettük, ha megállunk, akkor könnyen gyanússá válunk. Ilyenkor felködlenek a gyermekkorom karácsonyai. Mivel sok helyen éltem, ezért számtalan benyomással gazdagodtam, bár akkoriban nem mindenhol szerettem élni, de ma már belátom minden tapasztalással gyarapszik az ember. 



Emlékszem a régi időkre, mikor még nem jutott a családok asztalára banán, narancs és mandarin, a meghittség mégis ott lakozott a szívekben. Vajon teljesen eltűnt minden felelősségérzet és minden szeretet az emberekből vagy vannak még ablakok, amelyek mögött egymásra találnak a családok? Hiszem, mert hinni akarom, hogy a válasz: IGEN, vannak olyan családok, ahol az emberek összetartanak, mert tudják, hogy abban van az erő. Összetartanak, mert tudják, hogy együtt elérhetik azt, amit külön nem tudnak. Összetartanak, mert tudják a várakozás is együtt teljesedik ki. Az adventben pedig erre van a legnagyobb szükség, kis böjtölve, lelkünkbe apró örömlángot őrizve egymás kezét megérintve, várakozunk a kisded születésére. A kisdedre, akit édes teherként hordozott Mária és még világra sem jött máris kiközösítették, nem adtak neki szállást. A kisdedre, aki azért jött a világra, hogy magára vegye az emberiség bűneit. A kisdedre, akit a napkeleti bölcsek a barmok között is megtalálták az istállóban, mert a csillag csalhatatlanul mutatta az utat hozzá. Hiszem – mert hit nélkül értelmetlen a lét – hogy a szeretet nem veszett ki az emberekből csak meg kell tanítani évről-évre, az elcsendesedést és a befelé fordulást, hogy megleljük a belső fényt, amelyet a szeretet életet. Mindenkiben világít a fény, ám a külsőségek fogságában vergődőket körülölelő sötétség, ami elnyeli a ragyogásukat.

Mindenki feladata, hogy keresse a rést a sötétségben és észrevegye mások belső fényét. Ha ezt megteszik, akkor a fényeik összeadódnak és beragyogják a karácsony éjjelt, amikor felcsendül az ének: „Fel nagy örömre, ma született, aki után a föld epedett.”

A karácsony misztériumát átélve, a család szentségét megőrizve pihenjünk meg, mert nehéz esztendő terhét hagyhatjuk hamarosan magunk mögött. Örüljünk és legyünk büszkék az eredményeinkre. Búcsúzzunk el, az óévtől hajtsunk fejet az öreg előtt! Ha már a karácsonyban ráhangolódtunk a belső értékek felismerésére, ne hagyjuk elsorvadni a képességet.





HAIKU - ELSŐ KÖZLÉS 




CSIKI MELINDA 





Egy az igazság.

Akárcsak az Isten is.

Ki számozta meg?


*


Hová tűnt a múlt?

Mindig ezt teszi velem.

Tegnap még megvolt.


*


Jó a frizurám.

Nem a fodrászokon - a

hajszálon múlik.


*


Mindenben hiszek,

s hálás vagyok azért: hogy

a semmiben nem.


*


Irigy csillagok!

Titokban szemez velem

a hatalmas Hold.




SOMOGYI KLÁRA 





Fájdalomparfüm

női szívekben terem

gyönyörillatú.


*


Fürdetem magam

arcod tisztaságában

boldogságillat.


*


Tudom mit jelent

ha a nap felkel velem

soha nélküled.


*


Angyalszemöldök

hullámai alatt két

gyöngypatak gördül.


*


Nyárban is ott van

a tavasz elmúlása -

mégis szeretlek.



TUBOLY ERZSÉBET 





szabadon szárnyal

kerengő levelekkel

a fantázia


*


szél cibál vadul

hervadt krizantémokat

még ellenállnak


*


angyalok tánca

sok csillogó hópehely

zöld fenyő körül


*


decemberi nap

világít de lelkedet

nem melengeti


*


öröm és bánat

utolsó rózsák nyílnak

dérbörtönükben




MÉSZÁROSNÉ GÁRDOSI GABRIELLA 





bársony köntösét 

hecsedli menyecskének 

dér szabja-varrja


*


vágyálmaimat 

pilléző hólepkék a 

szárnyukra kapják


*


puha pamlagon 

tüzet csiholnék komoly 

tekintetedbe


*


pont azt álmodom 

karácsonykor mindenki 

hófehér angyal


*


kisharang kondul 

minden ember szívében 

áldott december

VIRÁG ESZMI 





Mérlegre tettem

lelkem és életem

nézem súlytalan


*


Éket vert belém

az élet sokasága

egy váza csöpög


*


Foszló álruha

ki bújik meg alatta

miért lettem az


*


Táncol a hajnal

súlyokkal perdült szoknya

árnyék fejtsd már le


*


Míg hallgattalak

lelkemet nap sütötte

hová tűntél mond




GYEBROVSZKI ILONA 





Hiszed-e vagy sem, 

mégsem vonóval húzza,

bársonytappancsos. 


*


Juharlevélen 

áttetsző harmatcseppek,

Édenkert pont hu.


*


Felébredetten 

felbugyog a gondolat.

Minden készen áll.


*


Cselekedj mindig 

csak szívednek mélyéből!

Erkölcsi törvény.


*


Tiszta tükörhöz

makulátlan kép tapad.

Lásd a lelkeddel!




TURÓCZI LEVENTE 





egy betű csupán

elveheted, hagyhatod

ez az i-gazság


*


építs nagyobbat

hatalmad hirdetője

kicsinységednek


*


torony magasán

nem él virág illata

forrása térded


*


megöregedni

- ha addig él - bárki tud

a bölcs hagyja is


*


délről nyugatról

északról mindenhonnan

pont kelet kezek




VÁRHEGYI ISTVÁN 





virágzó világ

jéggel járó jelenés

tél tollrajzai


*


hasad hullámzón

kemény kebled remegőn

kegyelmet kérő 


*


térbe terelte

téli teremtményeit

törékeny torzók


*


ágon álmaid

szétterítve száradnak

mocskos magányban


*


ívelővonal

csábítón lágy csókcsapdák

emlék nyelvemen



FITORI MELINDA 





origamilét

puska holnap hajó cél

a szívalátét


*


lepattant rólam

mit rámszerettél máz volt

gurul egy dió


*


mindennapjaim/

fehér vásznon szénrajznyom/

fény-árnyék játék


*


sápadt fűszálak

ölükben hópihékkel

könnyű látomás


*


szenvedéseim

kikevert sötét színek

szántásban hollók




JÉCKEL ILDIKÓ 





ácsolt kereszten

szögre akasztott könnycsepp -

vértócsát tükröz


*


ha majd a halál

csillaghálójába gyűjt -

ragyogni fogok


*


szoknyák alá bújt

elrejtett karácsonyest -

felnőtt-tartalom


*


jégbe dermedt szív

éji csengettyűszótól -

olvadozni kezd


*


apró s nagy várjuk,

holnapunkat  reméljük -

talányos csomag




DOBROSI ANDREA 





életed könyvét

hogy hívnák - a pénz és te

vagy te és a pénz? 



éld meg az álmod

álmodd meg az életed

meghalni ráérsz 



tegnap karácsony

volt és holnap is az lesz

szeress bármikor 



korunk tele van

bizonytalansággal de

a legbiztosabb



meg kell értened

halnak hiába mondod

de cuki pingvin 




MIKÓ PÉTER 





hulló varázslat

bűvöl szirom nyárpihe

levél hópehely


*


érintésekben

ujjperceken mért időd

adod örökül


*


lélek mérlegén

mást és mást – más súllyal nyom

egy egységnyi sok(k)


*


szívükben zengő

összerímelő szemek

csend-szerenádja


*


időteremtés –

egy lélekzetvételnyi

megélt pillanat










APEVA - ELSŐ KÖZLÉS 





BUDAI ORSOLYA ~ SHOYA 






Fák

színes

sóhaja

eső koppan

őszi lombokon


*


Csók

izzik

ajkakon

szikra lobban

ködfoltos esten


*


Tar

ágon

gerlepár

csókba forrva

tavaszt álmodik


*


Míg

csicserg

kikelet

Benned élek

forró szerelem


*


Künn

táncol

Hótündér

téli tájon

csipkepelerin




BÖRZSÖNYI ERIKA 






Tél,

hideg 

érintés,

újra itt van

zord szelek fújnak


*


Köd

borít

be mindent

halvány fények

derengenek csak


*


után

vágyik a

lelkem, téli

varázslatra vár


*


Oly

szürke

lett minden,

a színeket

ellopta a tél


*


Év

vége

közeleg:

múló évek,

fakuló képek


SZAKÁLYNÉ NAGY IRÉN 






Köd, 

terít

a múltra

könnyes fátylat

egy kis időre. 


*


Dér,

csipkés 

fenyőkön,

zúzmara-csend.  

Porcelánliget.


*


A

hajnal,

kint deres.

A kedvesem

bent - meleg kályha. 


*


Az 

örök 

szeretet,

kapszulája;

univerzumunk.  


*


Fény 

árad, 

a fenti 

világból - egy

Küldött..érkezik.




TAMÁS ANDREA 






Fagy

formál

zúzmarát,

ablakomra

jégvirágot fest.


*


Jég

csúszik,

jégcsapok

díszelegnek-

kályhában tűz ég.


*


Szán

siklik -

önfeledt

gyermekkacaj

tölti be lelkem.


*


csillan -

Mikulás

lábnyomában

ugrál egy veréb.


*


Hull

már a

szeretet,

Karácsonykor

szíveket ér el.


MOLNÁR GÁL IRÉN 






Vagy

hit és 

tagadás,

korbácsod a

megpróbáló Lét.


*


Míg

szívem

ikonként

őrzi arcát

gyertyám fénye Ő.


*


Ki 

kereszt

sùlyát itt

felvállalja

épít fény- kaput.


*


Ég

salak

gyertyák

lobogásán;

kegyelem tüzén.


*


Hit

és Vágy

ha vezet,

megtalálod

a Megváltód vár.




GÁLL JÚLIA 






Dér

lepte 

hegycsúcson 

zokogva zeng 

búcsúdalt a szél.


*


Egy 

árva 

liliom 

szeliden ont 

bánat illatot. 


*


Rét 

virág  

nélkül csak 

feketéllik 

szél is gyászdalt fúj 


*


Az 

erdő 

csendjében

visszhangzik a

hulló falevél 


*


Légy 

mindig 

önmagad 

akkor is ha 

nyár vagy ősz lenne. 








(Szerk.: R. Horváth Sándor)

Megjegyzések

  1. Köszönöm hogy helyet kaptak a gondolataim!
    Itt ennyi remek szerző között!
    Eszmi

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm a lehetöséget kedves Sapa! Színvonalas összeállítás ismét. Gratulálok a szerzötársaknak!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések